Szóval visszaköltöztem apuhoz. A kemény, következetes, addig-fel-nem-állsz-az-asztaltól-míg-meg-nem-etted-a-kaját hétköznapokba. Más sírva futott volna el, nekem viszont a fegyelem, a rendszer az életet jelentette.

A költözést anyutól és tőle nagyon hamar lezavartuk, a bírósági tárgyaláson ott sem kellett lennem. Ezzel volt a legkevesebb baj. Anya megértette, elengedett. Olyannyira, hogy utána egy ideig igen ritkán beszéltünk, találkoztunk. Később kiderült, hogy neki sincs tovább keresni valója mellette, meglopta anyát, megcsalta és azzal is szembesülnie kellett, hogy 7-8-9 évesen bizony még nem rendelkeztem olyan fantáziával, hogy egy szexuális zaklatást bevizionáljak. Nem, nem történt feljelentés. Igen, a család férfi tagjai (és mindenki egyébként) ki akarták filézni. Nem, végül nem tették meg.

Hogy miért?

1. Ha apu akkor vagy bármikor bajba kerül, visszakerültem volna anyuhoz.
2. Voltam annyira szar állapotban, hogy mindenki inkább arra koncentrált, hogy összerakjanak. Testileg és szellemileg is. Bár hozzáteszem, a borzasztó soványságomon kívül sok minden nem látszott rajtam, na de belül... Az viszont biztosan nem segített volna, ha bíróságra kellett volna járni évekig és találkozni vele akár egyszer is. Valószínűleg így is az utolsó pillanatban lettem kiemelve, úgy viszont majdnem biztos, hogy végleg megtörtem volna. Hogy ez hibás döntés volt-e a család részéről? Abból a szempontból valószínű, hogy nem lett hidegre téve. Az én szempontból viszont csak védeni szerettek volna, minden áron. (Egyébként a sors dolgozik - egy váratlan betegség miatt néhány éve meghalt.)

Szóval igen, lelkibeteg voltam. Emlékszem, a mindenkitől való félelmem sokáig jelen volt. Egyszer bementünk egy postára, ahol egy tolvaj fantomképe ki volt téve. Akkor még hírből sem ismerte senki vagy legalábbis nem foglalkozott senki az adatvédelemmel és társaival. Elég élethű rajz volt. Nekem több sem kellett… pánikrohamot kaptam és remegve elhánytam magam. Ott, a posta közepén. Egy képtől. Nem tudtam, hogy most az a legnagyobb bajom, hogy félek vagy az, hogy csupa hányás lettem. Haza mentünk, rendbe hozott apu, nagyon türelmes volt, míg én bocsánatot kértem vagy százszor, majd bementem a szobámba. Merthogy volt ám külön szobám. Apu kifesttette, igazi csajos szoba volt szép bútorokkal. Szerettem ott lenni, amikor azonban jött az éjszaka, az én lelkem is sötétbe borult és megállás nélkül bőgtem, hogy nem merek egyedül aludni. Egyrészről utáltam az érzést, másrészről cikinek is tartottam. Basszus, nagylány vagyok már, aztán itt sírok… Persze, amikor lehetett azért – amikor nem volt nálunk az akkori párja –, apuval aludtam. Meg az 52 darab plüssállat kollekcióval. Amikor pedig nem lehetett, akkor is lehetett, csak éjszaka vitt át a helyére, amikor ment dolgozni és reggel már a barátnője mellett keltem. És én ezért nagyon hálás voltam neki mindig. Nagy mumusom volt az evés is. Egyébként is madárétkű voltam, ebben az időszakban meg főleg alig ment le valami. DE! Fél év alatt sikerült híznom 6kg-ot, ami egyetlen dolognak volt köszönhető: apu vasszigorának. Nem túlzás, amikor azt írom, hogy nem állhattam fel az asztaltól, míg meg nem ettem mindent. Néha még egy vödör is volt mellettem, ha esetleg ki akarnám adni magamból mégis az ételt, plusz egy óra. A régi Quartz fajta. Azért ne három óráig tartson már egy leves elfogyasztása, na…

Kegyetlennek tűnhet, de nekem bevált recept volt, hogy rendszerben éltem, nevelve voltam kőkeményen, szigor volt otthon és látszólag nem volt helye a depressziónak és a pánikrohamoknak. Persze felnőtt fejjel már tudom és másképp látom a helyzetet. Apu végtelenül türelmes volt velem és a mindennél is többet adott nekem. Erőn felül teljesített, három munkahelye volt, hogy a hűtő mindig tele legyen, legyen ruhám és tanszerem. Vissza is vitt a régi sulimba, ahol a barátaim is voltak – ez is rengeteget segített. Nagyszüleim is mindig ott voltak mellettünk. Nagymamám akkor minden anyai dolgot ellátott körülöttem. Amíg apu nem tanult meg főzni, naponta készített nekünk is főttételt. Szóval igen. A támogató, biztonságot nyújtó, rendszert adó, állandóságot biztosító környezetnek, apunak és a nagyszüleimnek hála szépen lassan kikászálódtam a napi lelkibetegségből. Kihagytam valamit? Nem. Nem voltam szakembernél akkoriban, amit a családom így látott jónak.

Anyuval a kapcsolatom egy hullámvasút volt. Költözésem után, mint írtam, nem volt túl jó, sem túl szoros a kapcsolatunk. Haragudott a világra, menekült. Én pedig szerettem őt ugyanúgy és mentegettem. Mentegettem apu előtt, aki kiakadt, hogy hogyan van az, hogy egy anya nem keresi a gyerekét napokig és nem látja három héten keresztül. Ahogy teltek az évek és az én értelmem és látóterem tágult, ahogy már picit jobban „önálló” voltam és lelki problémáim majdnem teljesen elhalkultak, anyuval egyre többet beszéltünk és találkoztunk. Hosszú évek folyományaként egy rendszeres, normális kapcsolat alakult ki közöttünk. Szokták mondani, hogy biztosan valami földönkívüli lény vagyok, hogy anyuval nemhogy kapcsolatom, de jó kapcsolatom volt és van. 6 évvel a történtek után, 15 évesen megkérdeztem őt (apropója, hogy ekkor volt az első, komoly párkapcsolatom, mely aztán kitartott 2,5 évig), hogy miért nem hitt nekem akkor, hogyan történhetett ilyen. Nem vártam, hogy bármi elfogadhatót fog tudni mondani, hisz mit lehet mondani erre. De láttam, hogy szégyellte magát és rettenetesen bántotta a dolog, marcangolta belül. Nem mondom, hogy akkor és ott, de idővel meg tudtam neki bocsátani. Mára teljesen rendeződött a kapcsolatunk – ő is felnőtt lett.