Szóval visszaköltöztem apuhoz. A kemény, következetes, addig-fel-nem-állsz-az-asztaltól-míg-meg-nem-etted-a-kaját hétköznapokba. Más sírva futott volna el, nekem viszont a fegyelem, a rendszer az életet jelentette.

A költözést anyutól és tőle nagyon hamar lezavartuk, a bírósági tárgyaláson ott sem kellett lennem. Ezzel volt a legkevesebb baj. Anya megértette, elengedett. Olyannyira, hogy utána egy ideig igen ritkán beszéltünk, találkoztunk. Később kiderült, hogy neki sincs tovább keresni valója mellette, meglopta anyát, megcsalta és azzal is szembesülnie kellett, hogy 7-8-9 évesen bizony még nem rendelkeztem olyan fantáziával, hogy egy szexuális zaklatást bevizionáljak. Nem, nem történt feljelentés. Igen, a család férfi tagjai (és mindenki egyébként) ki akarták filézni. Nem, végül nem tették meg.

Hogy miért?

1. Ha apu akkor vagy bármikor bajba kerül, visszakerültem volna anyuhoz.
2. Voltam annyira szar állapotban, hogy mindenki inkább arra koncentrált, hogy összerakjanak. Testileg és szellemileg is. Bár hozzáteszem, a borzasztó soványságomon kívül sok minden nem látszott rajtam, na de belül... Az viszont biztosan nem segített volna, ha bíróságra kellett volna járni évekig és találkozni vele akár egyszer is. Valószínűleg így is az utolsó pillanatban lettem kiemelve, úgy viszont majdnem biztos, hogy végleg megtörtem volna. Hogy ez hibás döntés volt-e a család részéről? Abból a szempontból valószínű, hogy nem lett hidegre téve. Az én szempontból viszont csak védeni szerettek volna, minden áron. (Egyébként a sors dolgozik - egy váratlan betegség miatt néhány éve meghalt.)

Szóval igen, lelkibeteg voltam. Emlékszem, a mindenkitől való félelmem sokáig jelen volt. Egyszer bementünk egy postára, ahol egy tolvaj fantomképe ki volt téve. Akkor még hírből sem ismerte senki vagy legalábbis nem foglalkozott senki az adatvédelemmel és társaival. Elég élethű rajz volt. Nekem több sem kellett… pánikrohamot kaptam és remegve elhánytam magam. Ott, a posta közepén. Egy képtől. Nem tudtam, hogy most az a legnagyobb bajom, hogy félek vagy az, hogy csupa hányás lettem. Haza mentünk, rendbe hozott apu, nagyon türelmes volt, míg én bocsánatot kértem vagy százszor, majd bementem a szobámba. Merthogy volt ám külön szobám. Apu kifesttette, igazi csajos szoba volt szép bútorokkal. Szerettem ott lenni, amikor azonban jött az éjszaka, az én lelkem is sötétbe borult és megállás nélkül bőgtem, hogy nem merek egyedül aludni. Egyrészről utáltam az érzést, másrészről cikinek is tartottam. Basszus, nagylány vagyok már, aztán itt sírok… Persze, amikor lehetett azért – amikor nem volt nálunk az akkori párja –, apuval aludtam. Meg az 52 darab plüssállat kollekcióval. Amikor pedig nem lehetett, akkor is lehetett, csak éjszaka vitt át a helyére, amikor ment dolgozni és reggel már a barátnője mellett keltem. És én ezért nagyon hálás voltam neki mindig. Nagy mumusom volt az evés is. Egyébként is madárétkű voltam, ebben az időszakban meg főleg alig ment le valami. DE! Fél év alatt sikerült híznom 6kg-ot, ami egyetlen dolognak volt köszönhető: apu vasszigorának. Nem túlzás, amikor azt írom, hogy nem állhattam fel az asztaltól, míg meg nem ettem mindent. Néha még egy vödör is volt mellettem, ha esetleg ki akarnám adni magamból mégis az ételt, plusz egy óra. A régi Quartz fajta. Azért ne három óráig tartson már egy leves elfogyasztása, na…

Kegyetlennek tűnhet, de nekem bevált recept volt, hogy rendszerben éltem, nevelve voltam kőkeményen, szigor volt otthon és látszólag nem volt helye a depressziónak és a pánikrohamoknak. Persze felnőtt fejjel már tudom és másképp látom a helyzetet. Apu végtelenül türelmes volt velem és a mindennél is többet adott nekem. Erőn felül teljesített, három munkahelye volt, hogy a hűtő mindig tele legyen, legyen ruhám és tanszerem. Vissza is vitt a régi sulimba, ahol a barátaim is voltak – ez is rengeteget segített. Nagyszüleim is mindig ott voltak mellettünk. Nagymamám akkor minden anyai dolgot ellátott körülöttem. Amíg apu nem tanult meg főzni, naponta készített nekünk is főttételt. Szóval igen. A támogató, biztonságot nyújtó, rendszert adó, állandóságot biztosító környezetnek, apunak és a nagyszüleimnek hála szépen lassan kikászálódtam a napi lelkibetegségből. Kihagytam valamit? Nem. Nem voltam szakembernél akkoriban, amit a családom így látott jónak.

Anyuval a kapcsolatom egy hullámvasút volt. Költözésem után, mint írtam, nem volt túl jó, sem túl szoros a kapcsolatunk. Haragudott a világra, menekült. Én pedig szerettem őt ugyanúgy és mentegettem. Mentegettem apu előtt, aki kiakadt, hogy hogyan van az, hogy egy anya nem keresi a gyerekét napokig és nem látja három héten keresztül. Ahogy teltek az évek és az én értelmem és látóterem tágult, ahogy már picit jobban „önálló” voltam és lelki problémáim majdnem teljesen elhalkultak, anyuval egyre többet beszéltünk és találkoztunk. Hosszú évek folyományaként egy rendszeres, normális kapcsolat alakult ki közöttünk. Szokták mondani, hogy biztosan valami földönkívüli lény vagyok, hogy anyuval nemhogy kapcsolatom, de jó kapcsolatom volt és van. 6 évvel a történtek után, 15 évesen megkérdeztem őt (apropója, hogy ekkor volt az első, komoly párkapcsolatom, mely aztán kitartott 2,5 évig), hogy miért nem hitt nekem akkor, hogyan történhetett ilyen. Nem vártam, hogy bármi elfogadhatót fog tudni mondani, hisz mit lehet mondani erre. De láttam, hogy szégyellte magát és rettenetesen bántotta a dolog, marcangolta belül. Nem mondom, hogy akkor és ott, de idővel meg tudtam neki bocsátani. Mára teljesen rendeződött a kapcsolatunk – ő is felnőtt lett.

Az éjszakát a játszótéren töltöttem. Egyedül. Az a játszótér volt a bástyám. A legtöbb időmet ott töltöttem. Talán ezért is gondoltam azt, hogy ott sokkal jobb lesz nekem, mint vele otthon. Nem akartam otthon lenni. Anya éjszakás volt.

Amikor egy gyerek szülei elválnak relatív korán, nem feltétlenül érti, mi történik. Én 5 éves voltam, amikor ez először megtörtént. Tudtam, illetve nem… Éreztem, hogy valami nincs rendben, apa és anya folyton veszekszik. Meg sem kérdeztek még akkor semmiről sem, mentem anyával. Egy idősebb úr volt a párja, akihez költöztünk. Rendes emberként emlékszem vissza rá. Kevés emlékem van erről az időszakról, de egyik sem rossz. Nem laktunk ott sokat. Később apa és anya ismét együtt voltak. Haza költöztünk. Jó volt, de nem sokáig. Anyának új párja lett. Összejött vele. Megint költöztünk. Rengeteg üvöltés, veszekedés, sírás. Én, aki nem értett az egészből semmit, csak sajnáltam anyát. Nagyjából 7 éves voltam, már megkérdezték, hogy kivel szeretnék lenni. Sajnáltam anyát, így vele mentem. Ő pedig vele volt.

Az elején kedves volt, kaptam sok édességet, játékot, saját ágyat. Az egész család kedvelte. Ügyesen beilleszkedett. Több lakása volt, látszólag könnyű élete. Mindent megtehetett. Mindent. Anya ezzel szemben rengeteget dolgozott, éjjel-nappal. Nekem pedig rengeteget kellett vele lennem. Iskolába jött értem, ide-oda vitt. Már amikor jött értem valaki, később a közeli suliba lettem beiratva. Nem volt messze, két saroknyira, de sokszor féltem. A játszótér a másik irányba volt, egy sarkonyira.

Jó tanuló voltam általános iskolában, szociális gyerek. Voltak barátaim, akárhány új helyre kellett beilleszkednem. Nem volt ezzel gondom sosem. Talán ez az oka annak, hogy senki nem vette észre, hogy belül meg tudnék halni. Féltem, rettegtem, undorodtam, mikor vele voltam. Nem tudtam, mi történik pontosan, de tudtam, hogy amit csinál, az nem jó. A csuklóm sokszor foltos lett, ahogy szorította és arra kényszerített, hogy simogassam a nemiszervét. Hol gyengébben, hol erősebben. Ha ellenkeztem, annál jobban szorított. Emlékszem, egyszer megkérdezte az egyik osztálytársam, mi történt a kezemmel… Annyit tudtam mondani, hogy elestem.

Édesség nap volt, kaptam mindenfélét, átmehettem a barátnőmhöz, amíg anya dolgozott. Csak előtte menjek el fürdeni, hogy szép tiszta kislány legyek. Még egy kis szájfényt is tehetek fel. Örültem, így bementem a fürdőszobába, becsuktam az ajtót. Engedtem magamra a forró vizet, amikor bejött. Bejött és leült a kád szélére. Elkérte a zuhanyt, majd ő tartja. Csináljak mindent, ahogy kell, mossam meg magam mindenhol. Közben kielégítette magát. Tudtam, hogy ez nincs jól, de nem tudtam és nem mertem ellenkezni. Később már bezártam az ajtót, de berúgta. Anya úgy tudta, hogy megszédült és neki esett. Szegény, még sajnálva is volt.

Sok emlékem nem maradt, amennyire lehetett, az agyam kitörölte. Védekezésképp. Az utolsó az igazán gyomorforgató. Az egyik lakásán voltunk hárman. Anya fürdött, nekem addig az ágyra kellett feküdnöm alsónemű nélkül. Simogatott. Mindenhol. Nem bírtam, kiszaladtam anyához. Kérleltem, hogy menjünk haza. Rosszul vagyok. Anya nem vette észre. Nem mentünk haza. Vissza kellett mennem. Oda, az ágyba. Tudtomra adta, ha megpróbálok ellenkezni vagy szólni bárkinek, megöl. Anyut is. Így hát tűrtem. Akkor is tűrtem, mikor már anya mellettem volt. Minden egy külön takaró alatt, sötétben történt. Egyszer szisszentem fel akaratlanul, mire anya megkérdezte, mi a baj. Ő válaszolt helyettem. Csak masszírozza a lábamat, hát nem élvezem? Mit mondhattam volna…

Több alkalom nem volt. Inkább a játszótéren töltöttem az éjszakát. Az egyetlen éjszakát.

És senki nem vett észre semmit.

Összeszedtem minden bátorságomat és valószínűleg a mérhetetlen félelem által vezérelve az akkori, 9 éves fejemmel megpróbáltam elmondani anyunak, milyen borzalom történik. Segítsen. Félek. Már mindenkitől félek…

Anya nem hitte el.

Addigra már azt észre vették, hogy nem szeretem őt, nem szeretek vele lenni. Biztosan félre értem, hisz ő nagyon szeret engem. Én viszont nem, ezért kitalálom.  Az őszi szünetet apunál töltöttem. Ott biztonság volt, nem voltam egyedül. Nem szóltam neki. Nem akartam bajba keverni. Vissza kellett mennem, kezdődött újra a suli. A suli, ahova már utáltam bemenni. Hiányzott a régi iskolám, hiányzott minden, ami régen volt. Most félelem, rosszullétek sokasága és harag volt. Féltem mindentől és mindenkitől. Nem bírtam.

Egyik délután nem jött értem senki az iskolába. Ősz vége volt, hamar sötétedett, én pedig rettegtem – sírtam és csak sírtam, míg belázasodtam. Az iskola aulájából felhívtam aput, sírva kértem, hogy jöjjön értem. Eljött.

Beszálltunk az autóba. Egy piroslámpánál megállva, már nyugodtan mondtam ki, hogy vissza szeretnék költözni hozzá. Habozás nélkül visszamehettem. 9 évesen, 21 kilósan, depressziósan és pánikbetegen 2 év után végre haza mehettem.

Mi lett volna, ha akkor másképp döntök? Mi lett volna, ha a szüleim útjai nem válnak el? Mi lett volna, ha az az ember akkor éppen máshol van?

Te hányszor teszed fel magadnak ezt a kérdés? Mi lett volna, ha? Valamelyik este megnéztük a Kemény Igazság című dokumentumfilmet. Kb. 70 perc, 5 elítélt mesél benne arról, hogy hogyan jutottak gyerekkoruktól a börtönig. További 8 elítélt társrendezőként közreműködik. Nagyon érdekes film és különösen „szimpatikus”, hogy előbb ér el hozzám a film mondanivalója, előbb értem meg – már amennyire lehet – a hátterét a tettüknek, mintsem empátiát érezzek. Az ilyesfajta műfajban ez hatalmas eredmény. Ha érdekel a téma vagy az ehhez kapcsolódó pszichológia, kifejezetten ajánlom a filmet. A bejegyzésem címe természetesen elhangzik a filmben.

Ihletett adott a film. Na, persze én nem vagyok elítélt, nem öltem meg senkit, de sokszor, sőt korábban talán többször gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha, mint azt kellett volna. Rengeteg olyan mozzanata volt az életemnek, amik egyértelmű befolyással voltak az utamra. Amolyan pillangóhatásként.

Sosem szégyelltem, az én szüleim korán külön mentek. Sőt, kétszer is – ötéves, illetve hétéves voltam. Nyilván megviselt, melyik gyereket nem viseli meg, ha elválnak a szülei. Azonban ma, felnőtt fejjel már úgy látom, ez volt a helyes döntés. Sokszor olvasom/hallom, hogy a szülők együtt maradnak a gyerekek miatt. Én állítom, a világ egyik legnagyobb hülyesége ez! A gyerek, az gyerek, nem pedig hülye, aki nem rendelkezik EQ-val. Látja és érzi, hogy anya és apa néha kedvesek egymással, de egyébként ki nem állhatják egymást. Ettől függetlenül nyilván eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha együtt maradnak? Ma is, amikor már nem otthon lakom, együtt lennének? Lett volna testvérem? Nagyon más ember lennék? Igen. Nagyon.

Az utóbbi öt évem ismét egy olyan periódusa az életemnek, ami nagyon formáló hatású. Minden jó és minden rossz részével együtt. Természetesen mai napig elkalandozom néha; mi lett volna, ha nem költözöm el otthonról 20 évesen? Mi lett volna, ha mégis elmegyek Nyíregyházára egyetemre és nem maradok Budapesten? Mi lett volna, ha harmadjára is engedek? Mi lett volna, ha nem vágok bele a vállalkozásba? Mi lett volna, ha nem töltöm le 26587. alkalommal is a társkeresőt? Csak pár olyan kérdés a 10 meg 100 közül, amik, ha másképpen történnek, most biztosan nem itt ülnék és írnék. Nem ILYEN, hanem OLYAN ember lennék. És pontosan ez a lényeg.

Én abszolút hiszek a sorsban és egyáltalán nem adok a véletlenre. Hiszem azt, hogy minden, ami történik, az tanító jelleggel történik, feladatot ad és oka van. Ha ott, akkor nem is értem és rossz esetben a pokolra kívánok mindent, később rájövök, rá kell jönnöm, hogy mi volt az oka. Máskülönben addig-addig kapom az arcomba a hideg vizet, amíg rá nem eszmélek, hogy valamit be kellene vésni. Másfelől pedig minden pillangóhatásos esemény formál. Az összes „mi lett volna, ha” esemény. Ezek által leszek az, akik ma vagyok.

Én szeretem azt, aki ma vagyok. Azért vagyok ma az, aki vagyok, mert formáltak az események – van, amelyikre szívesen emlékszem vissza, és van, amire nem, de elfogadom. Azért, akiért ma vagyok. Nem mindig volt ez így. Két éve ilyenkor borzasztóan nehezen viseltem magam – pánik és szorongás övezett. Pokol. Egészen addig, amíg helyre nem ráztam magam agyban. Amíg rájöttem arra, hogy egy hordó vizet kaptam az arcomba, ideje bevésni valamit, össze kell kapnom magam. Ez is egy jó hosszú pillangóhatásos esemény volt, hisz egy ilyen helyzetből azért nem egy döntésnyi idő alatt mászik ki az ember. Rettentő erőssé tett, és formált olyanná a folyamat, amilyen most vagyok.

Mindig van választás előttünk. Mindig. Amikor azt hiszem, hogy nincs, akkor is van, maximum nem merem bevallani. Mindig választok egyet. Következésképp mindig ott lesz a „mi lett volna, ha”. És ez így van jól. Amint el tudom fogadni azt, hogy mindennek van értelme, formáló hatása és legfőképp célja, egyre kevésbé fog csalódottan hangzani ez a bizonyos mondat. És ha éppen olyan periódusban vagyok, amivel nem vagyok elégedett, szintén van választásom. Lehetőségem van jobbá tenni.

S.