Az éjszakát a játszótéren töltöttem. Egyedül. Az a játszótér volt a bástyám. A legtöbb időmet ott töltöttem. Talán ezért is gondoltam azt, hogy ott sokkal jobb lesz nekem, mint vele otthon. Nem akartam otthon lenni. Anya éjszakás volt.

Amikor egy gyerek szülei elválnak relatív korán, nem feltétlenül érti, mi történik. Én 5 éves voltam, amikor ez először megtörtént. Tudtam, illetve nem… Éreztem, hogy valami nincs rendben, apa és anya folyton veszekszik. Meg sem kérdeztek még akkor semmiről sem, mentem anyával. Egy idősebb úr volt a párja, akihez költöztünk. Rendes emberként emlékszem vissza rá. Kevés emlékem van erről az időszakról, de egyik sem rossz. Nem laktunk ott sokat. Később apa és anya ismét együtt voltak. Haza költöztünk. Jó volt, de nem sokáig. Anyának új párja lett. Összejött vele. Megint költöztünk. Rengeteg üvöltés, veszekedés, sírás. Én, aki nem értett az egészből semmit, csak sajnáltam anyát. Nagyjából 7 éves voltam, már megkérdezték, hogy kivel szeretnék lenni. Sajnáltam anyát, így vele mentem. Ő pedig vele volt.

Az elején kedves volt, kaptam sok édességet, játékot, saját ágyat. Az egész család kedvelte. Ügyesen beilleszkedett. Több lakása volt, látszólag könnyű élete. Mindent megtehetett. Mindent. Anya ezzel szemben rengeteget dolgozott, éjjel-nappal. Nekem pedig rengeteget kellett vele lennem. Iskolába jött értem, ide-oda vitt. Már amikor jött értem valaki, később a közeli suliba lettem beiratva. Nem volt messze, két saroknyira, de sokszor féltem. A játszótér a másik irányba volt, egy sarkonyira.

Jó tanuló voltam általános iskolában, szociális gyerek. Voltak barátaim, akárhány új helyre kellett beilleszkednem. Nem volt ezzel gondom sosem. Talán ez az oka annak, hogy senki nem vette észre, hogy belül meg tudnék halni. Féltem, rettegtem, undorodtam, mikor vele voltam. Nem tudtam, mi történik pontosan, de tudtam, hogy amit csinál, az nem jó. A csuklóm sokszor foltos lett, ahogy szorította és arra kényszerített, hogy simogassam a nemiszervét. Hol gyengébben, hol erősebben. Ha ellenkeztem, annál jobban szorított. Emlékszem, egyszer megkérdezte az egyik osztálytársam, mi történt a kezemmel… Annyit tudtam mondani, hogy elestem.

Édesség nap volt, kaptam mindenfélét, átmehettem a barátnőmhöz, amíg anya dolgozott. Csak előtte menjek el fürdeni, hogy szép tiszta kislány legyek. Még egy kis szájfényt is tehetek fel. Örültem, így bementem a fürdőszobába, becsuktam az ajtót. Engedtem magamra a forró vizet, amikor bejött. Bejött és leült a kád szélére. Elkérte a zuhanyt, majd ő tartja. Csináljak mindent, ahogy kell, mossam meg magam mindenhol. Közben kielégítette magát. Tudtam, hogy ez nincs jól, de nem tudtam és nem mertem ellenkezni. Később már bezártam az ajtót, de berúgta. Anya úgy tudta, hogy megszédült és neki esett. Szegény, még sajnálva is volt.

Sok emlékem nem maradt, amennyire lehetett, az agyam kitörölte. Védekezésképp. Az utolsó az igazán gyomorforgató. Az egyik lakásán voltunk hárman. Anya fürdött, nekem addig az ágyra kellett feküdnöm alsónemű nélkül. Simogatott. Mindenhol. Nem bírtam, kiszaladtam anyához. Kérleltem, hogy menjünk haza. Rosszul vagyok. Anya nem vette észre. Nem mentünk haza. Vissza kellett mennem. Oda, az ágyba. Tudtomra adta, ha megpróbálok ellenkezni vagy szólni bárkinek, megöl. Anyut is. Így hát tűrtem. Akkor is tűrtem, mikor már anya mellettem volt. Minden egy külön takaró alatt, sötétben történt. Egyszer szisszentem fel akaratlanul, mire anya megkérdezte, mi a baj. Ő válaszolt helyettem. Csak masszírozza a lábamat, hát nem élvezem? Mit mondhattam volna…

Több alkalom nem volt. Inkább a játszótéren töltöttem az éjszakát. Az egyetlen éjszakát.

És senki nem vett észre semmit.

Összeszedtem minden bátorságomat és valószínűleg a mérhetetlen félelem által vezérelve az akkori, 9 éves fejemmel megpróbáltam elmondani anyunak, milyen borzalom történik. Segítsen. Félek. Már mindenkitől félek…

Anya nem hitte el.

Addigra már azt észre vették, hogy nem szeretem őt, nem szeretek vele lenni. Biztosan félre értem, hisz ő nagyon szeret engem. Én viszont nem, ezért kitalálom.  Az őszi szünetet apunál töltöttem. Ott biztonság volt, nem voltam egyedül. Nem szóltam neki. Nem akartam bajba keverni. Vissza kellett mennem, kezdődött újra a suli. A suli, ahova már utáltam bemenni. Hiányzott a régi iskolám, hiányzott minden, ami régen volt. Most félelem, rosszullétek sokasága és harag volt. Féltem mindentől és mindenkitől. Nem bírtam.

Egyik délután nem jött értem senki az iskolába. Ősz vége volt, hamar sötétedett, én pedig rettegtem – sírtam és csak sírtam, míg belázasodtam. Az iskola aulájából felhívtam aput, sírva kértem, hogy jöjjön értem. Eljött.

Beszálltunk az autóba. Egy piroslámpánál megállva, már nyugodtan mondtam ki, hogy vissza szeretnék költözni hozzá. Habozás nélkül visszamehettem. 9 évesen, 21 kilósan, depressziósan és pánikbetegen 2 év után végre haza mehettem.